2010. március 15., hétfő

Wass Albert: Ki a magyar?



Ki a magyar hát, cimbora?
Te, vagy én? Vagy a harmadik?
Nosza döntsük el szaporán,
míg el nem süllyed a ladik!

Ragadjunk hát lapátot, csákányt,
evezõt! Ebura fakó!
Így csináljuk már ezer éve,
ez hát nekünk való!

Aztán , ha majd holt tetemünket
kiveti a víz a partra:
magyar leszel Te is, én is,
a harmadik is, mind, mind, kit halva,
bevert fejjel, némán, gyászban
fektethetünk a ravatalra.

2010. február 1., hétfő

Petőfi Sándor: Szülőföldemen (Latinovits Zoltán előadásában)



- Latinovits Zoltán előadásában -

Itt születtem én ezen a tájon
Az alföldi szép nagy rónaságon,
Ez a város születésem helye,
Mintha dajkám dalával vón tele,
Most is hallom e dalt, elhangzott bár:
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Ugy mentem el innen, mint kis gyermek,
És mint meglett ember úgy jöttem meg.
Hej azóta húsz esztendő telt el
Megrakodva búval és örömmel...
Húsz esztendő... az idő hogy lejár!
„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Hol vagytok, ti régi játszótársak?
Közületek csak egyet is lássak!
Foglaljatok helyet itt mellettem,
Hadd felejtsem el, hogy férfi lettem,
Hogy vállamon huszonöt év van már...
„Cserebogár, sárga cserebogár.”

Mint nyugtalan madár az ágakon,
Helyrül-helyre röpköd gondolatom,
Szedegeti a sok szép emléket,
Mint a méh a virágról a mézet;
Minden régi kedves helyet bejár...
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Gyermek vagyok, gyermek lettem újra,
Lovagolok fűzfasípot fújva,
Lovagolok szilaj nádparipán,
Vályuhoz mék, lovam inni kiván,
Megitattam, gyi lovam, gyi Betyár...
„Cserebogár, sárga cserebogár!”

Megkondúl az esteli harangszó,
Kifáradt már a lovas és a ló,
Hazamegyek, ölébe vesz dajkám,
Az altató nóta hangzik ajkán,
Hallgatom, s félálomban vagyok már...
„Cserebogár, sárga cserebogár”...

(Félegyháza, 1848. június)

Ady Endre: Krisztus-kereszt az erdőn



Havas Krisztus-kereszt az erdõn,
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgõs szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idõ, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idõ, úgy röpültünk.

Húsz éve elmult s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott röpül a szánom az éjben.

Radnóti Miklós: Erőltetett menet

Bolond, ki földre rogyván _______ fölkél és újra lépked,
s vándorló fájdalomként
_______ mozdít bokát és térdet,
de mégis útnak indul,
_______ mint akit szárny emel,
s hiába hívja árok,
_______ maradni úgyse mer,
s ha kérdezed, miért nem?
_______ még visszaszól talán,
hogy várja őt az asszony
_______ s egy bölcsebb, szép halál.
Pedig bolond a jámbor,
_______ mert ott az otthonok
fölött régóta már csak
_______ a perzselt szél forog,
hanyattfeküdt a házfal,
_______ eltört a szilvafa,
és félelemtől bolyhos
_______ a honni éjszaka.
Ó, hogyha hinni tudnám:
_______ nemcsak szivemben hordom
mindazt, mit érdemes még,
_______ s van visszatérni otthon;
ha volna még! s mint egykor
_______ a régi hűs verandán
a béke méhe zöngne,
_______ míg hűl a szilvalekvár,
s nyárvégi csönd napozna
_______ az álmos kerteken,
a lomb között gyümölcsök
_______ ringnának meztelen,
és Fanni várna szőkén
_______ a rőt sövény előtt,
s árnyékot írna lassan
_______ a lassú délelőtt, -
de hisz lehet talán még!
_______ a hold ma oly kerek!
Ne menj tovább, barátom,
_______ kiálts rám! s fölkelek!

Bor, 1944. szeptember 15.

Radnóti Miklós: Hetedik ecloga (Kaszás Attila előadásában)



- Kaszás Attila előadásában -

Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj! Ó. megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik a hexametert is?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrű homályba bukót, a csodákat.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s a fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött, a hegyekben, 1944. július

2010. január 11., hétfő

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért


-előadja Lukács Sándor



-előadja a Republic együttes

Fák, csillagok, állatok és kövek
szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.

Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.

Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.

Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.

Kínáld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.

Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.

S ti mind, élő és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,

Vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.

Az ember gonosz, benne nem bízom,
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.

Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;

Tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek.

Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz



Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám:
Lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta
és felkoncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogyan én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.

És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök:
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között:
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlőltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyűlőltem, óh hogy meggyűlőltem!...
És ekkor , zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán
No, ne félj! - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.

Szabó Lőrinc: Lóci verset ír



Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett ,
most borult virágba az alma ,
a barackfa már vetkezett ,

én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált ,
mikor egyszerre nyílt az ajtó ,
jött Lóci és elémbe állt

s megszólalt : - Apu , verset írtam !
-De hisz még nem tudsz írni , te !
-Nem is írtam , csak kigondoltam .
-No , halljuk . - Hát figyelj ide , -

szólt Lóci , azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset :
"Az életet adja , adja ,
egyszerre csak abbahagyja . "

Én nagyot néztem : - Ki? Kiről szól
a versed ? Ennyi az egész ?
-Hát az istenről , az a címe ! -
magyarázta a gyerek ; és :

-Nem kéne még valami hozzá ?
kérdeztem én kíváncsian .
-Nem hát , -felelt ő, -ez az élet,
ebben már minden benne van .

-Benne van , jól van , igazad van ,
szép a vers, menj és játssz tovább ! -
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát...

Ő elrohant ... Kint ragyogott a
tavasz , a bárány bégetett
s én eltűnődve ezt a verset
írtam a magamé helyett .

2010. január 5., kedd

Reményik Sándor: Kegyelem



Először sírsz.
Azután átkozódsz.
Aztán imádkozol.
Aztán megfeszíted
Körömszakadtig maradék-erőd.
Akarsz, egetostromló akarattal -
S a lehetetlenség konok falán
Zúzod véresre koponyád.
Azután elalélsz.
S ha újra eszmélsz, mindent újra kezdesz.
Utoljára is tompa kábulattal,
Szótalanul, gondolattalanul
Mondod magadnak: mindegy, mindhiába:
A bűn, a betegség, a nyomorúság,
A mindennapi szörnyű szürkeség
Tömlöcéből nincsen, nincsen menekvés!

S akkor - magától - megnyílik az ég,
Mely nem tárult ki átokra, imára,
Erő, akarat, kétségbeesés,
Bűnbánat - hasztalanul ostromolták.
Akkor megnyílik magától az ég,
S egy pici csillag sétál szembe véled,
S olyan közel jön, szépen mosolyogva,
Hogy azt hiszed: a tenyeredbe hull.

Akkor - magától - szűnik a vihar,
Akkor - magától - minden elcsitul,
Akkor - magától - éled a remény.
Álomfáidnak minden aranyágán
Csak úgy magától - friss gyümölcs terem.

Ez a magától: ez a Kegyelem.